Intimitás New Yorkban

NEW YORKBAN MÁR-MÁR a feltétlen bizalom jele, ha valaki meghív bennünket a lakásába. Mert a dísztárgyak, bútorok vagy éppen a falak színe rengeteget elárul az illetőről. De hát máshol is ez a helyzet, nem? New York azonban mégis más, itt osztályok alapján alakulnak ki a szomszédságok. Az Upper East Side a régi pénz világa, a West Side az újé. A Downtownban a trendik laknak. Az összes többi robotoló, álmodozó és átlagos közép- és munkásosztálybeli pedig ezen kerületek között igyekszik találni magának egy lehetőleg svábbogármentes, nem túl drága lakást. De egy embert nem feltétlenül a környék határoz meg, ahol lakik. Lehet, hogy egy kis stúdiólakást bérelsz az East Side-i Madison sugárút tőszomszédságában, vagy egy épülettel arrébb egy hatalmas, többszobás lakásban élsz, amelyet a nagyapádtól örököltél. A midtowni irodákban a munkatársak azon törik a fejüket, vajon a másik saját erejéből jutott-e el oda, ahol tart, vagy a tehetős apuci kedvence. Mikor mindenki a benyomások alapján ítél, akarjuk-e, hogy megtudják az igazságot?

Ezért van az, hogy a mai New York-iak éttermekben szórakoznak. Vagy koktélbárokban. Vagy múzeumokban találkoznak. Persze, gyakran hivatkoznak a lakásuk méretére. Hogy a konyhájuk túl kicsi, nem lehet benne rendesen főzni. De mindez csak kifogás. A helyzet az, hogy ha úgy élünk, ahogy azt az anyagi helyzetünk lehetővé teszi, és nem sokkal fényűzőbben vagy sokkal szerényebben, akkor az mindent elárul rólunk - a világnézetünkről, stílusunkról. .. és a pénztárcánk vastagságáról. Persze ha akkora a lakásunk, hogy aki belép, megijed ... bár New Yorkban mindig lesz valaki, akinek még nagyobb és látszólag jobb a lakása. Ha kinyitod az ajtódat valaki előtt, az kétféleképpen reagálhat: vagy irigykedni fog, vagy lenéz.

Tehát egy ilyen városban, ahol a gazdagság és státus mindennél jobban számít, kevés intimebb gesztus van annál, ha valakit meghívunk a lakásunkba.

Éppen ezért mikor Marty felvetette, hogy milyen jó lenne együtt főzni nála, kellemes bort kortyolgatva, Anita pánikba esett. Na nem azért, mert a férfi esetleg más desszertre is számított, nem csak egy szelet tortára - Marty mindig is úriemberként viselkedett, és lépten-nyomon érzékeltette Anitával, hogy ő már attól is boldog, ha csak élvezheti a társaságát. Nem, Anita azért esett pánikba, mert még nem beszélgettek arról, hogy hol laknak. Tíz éve ismerték egymást, ez a téma mégsem került szóba. Ami egyébként New Yorkban cseppet sem meglepő. Kérdezz meg bárkit, hol lakik, csak egy útkereszteződést fog megadni, nem a pontos címét. Anita is mindig csak azt mondta, hogy "a park felé vezető úton" lakik. Marty sem mondta még soha, hol van a lakása. És olyan csodálatos ember volt, annyira szerette a kis üzletét, hogy Anita semmiképp sem akarta, hogy lássa az otthonát. A város egyik legszebb, legexkluzívabb épületében lévő lakását.

Anita büszke volt anyagi helyzetére, hiszen azt mutatta, Stan milyen keményen dolgozott, és mennyire szerette a családját. De egyben szégyellte is, pontosabban tudta, hogy mást zavarba hozhat. Attól tartott, hogy Marty esetleg azt fogja gondolni, nem elég jó Anitának. 

Kate Jacobs: Péntek esti kötőklub