„1958 és ’60 között, Ford-ösztöndíjasként az Aix-en-Provence-i Faculté
des Lettres egyetem hallgatója voltam. Ebéd után, ott szerzett
barátaimmal hosszú sétákat tettünk a Cours Mirabeau kávéházakkal
szegélyezett és vén fák által beárnyékolt sétányán. Gyakran láttam
Picassót, amint valamelyik asztalnál üldögélve magányosan, vagy
társaságban szopogatta a Pernaud-ját. Eszem ágában sem volt, hogy
zavarjam iddogálás közben. Pedig mennyivel megemelné könyvem értékét, ha
most azt mondhatnám, hogy többször is hosszasan elbeszélgettem vele.
Sajnos ezt a lehetőséget kihagytam az életemből.
Kék-korszak, Rózsaszín-korszak, Kubizmus, a Guernica, a Békegalamb… Picassót a XX. század legnagyobb zsenijének kiáltotta ki a világ. Az a
világ, amelyet nem szeretett, s amellyel egész élete során harcban állt.
A mai napig eldöntésre vár, hogy Picasso művei az értékes, vagy az
érdekes dolgok közé tartoznak-e. A pusztítás, amit embertársaira, s ezen
keresztül saját magára is mért, teljesen egyértelmű.” (Bradányi Iván)
Több éve Párizsban megnéztem Picasso állandó kiállítását és arra jutottam, hogy tudott ugyan festeni, de valamiért már nem akart szépet, harmonikusat alkotni. Talán azért, mert híres művészként így jobban fel tudta hívni a figyelmet a világ disszonáns működésére.
Az is tény, hogy nem a jóra, harmóniára fókuszált inkább a megrázó, traumatikus, drámait fogalmazta meg, tett mellé óriási felkiáltó jeleket. Az életét is eszerint élte.
A 2016-os Budapesti Picasso kiállítás késztetett arra, hogy újra elgondolkodjam ellentmondásos személyiségén, nőkhöz, családhoz fűződő viszonyán.
"Az biztos, hogy gyűlölte a nőket!"- hallom egy fiatal fiú önkéntelen kifakadását, melyet édesapja korú férfi felé intézett. Mindezt egy olyan újságkivágás előtt, melyen 2 női arcot torzított komikus szörnyeteggé Picasso ceruzája.
Bradányi Iván Picassóról élvezetesen megírt könyve jól érzékelteti e nagy hatású művész "bűneit és - önmagára kirótt - bűnhődését".
BG
További gondolatokat találsz itt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése