Vajon megengedhetjük magunknak, hogy „szeretet” emberek legyünk „hatalom” emberek helyett?
Vajon
megengedhetjük magunknak, hogy „szeretet” emberek legyünk „hatalom” emberek
helyett?
Ha egy ilyen
"szeretet hullám" terjedne el, a világ gyökeresen jobbá válna?!
A „szeretet” ember mindenkiben benne van ... csak többnyire félünk a sérülésektől és ezáltal rendre megteremtjük, megéljük az újabb fájdalmakat…
A tapasztalatainkat axiómákként kezeljük, szinte kényszeresen ragaszkodunk hozzájuk és ezáltal eltorlaszoljuk az utat az új, felszabadító megtapasztalások előtt is.
Van-e bennünk annyi kockázatvállalás, bízunk-e annyira a saját ítélőképességünkben, hogy meg tudjuk állapítani, mi vagy ki tud minket segíteni az utunkon, hogy esélyt adjunk magunknak azáltal, hogy rá merünk hagyatkozni valakire, valakinek a vezetésére akivel együttműködve tovább tudunk haladni az utunkon? Ha szerencsések vagyunk, talán fel tudunk idézni olyan tapasztalatot, amikor jó és eredményes volt valakivel együtt tanulni, valakire -egy szülőre, barátra, társra rátámaszkodni, majd aztán adandó alkalommal viszonozni amit tőle kaptunk és támasszá válni?
Figyelembe véve a támasz azon fontos tulajdonságát, hogy csak egy ideig segítő, amíg az adott területen megerősödünk, aztán korlátozóvá válhat így meg kell válnunk tőle, hogy kipróbálhassuk, megélhessük a saját erőnket, hatalmunkat. És ha ezt a mindenki számára legfőbb jóval összhangban tesszük, akkor szeretetteljesen élünk a hatalmunkkal, megteremtve az óhajtott egyensúlyt is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése